Náncsi néni vendéglője

Történt, hogy fél évtizedig tengerjáró hajók fedélzetén szolgáltam. Megunva az állandó ringást a lábam alatt, elégelve a kalandot, partra léptem. Elhatároztam, hogy olyan vendéglõt nyitok, ahol mindennek az ellenkezõjét fogjuk csinálni: ha máshol az étel sokba kerül, itt olcsóbb, ha a túrógombóc amott kicsi, akkor nálunk nagy, vagy inkább óriási, és ellenállhatatlanul rezeg prézliköpönyegében, tejfölsipkájában; a bableves illatos és gazdag; ha úgy esne jól, csíp a lecsó; a sonkás kocka dombnyi a tányéron és nagyon finom; a befõttekkel és savanyákkal dugig a polcok, és a vendég azt választja, amelyik csak tetszik, hogy úgy érezhesse magát nálunk, mint egykor a nagymama konyhájában. 

Az én nagymamámat Náncsinak hívták. Neki állítunk emléket vendéglõnk nevében.

Aztán keresni kezdtük azt az embert, akinek a mi szakácssüvegünk illik a fejébe; valakit, aki úgy készíti az ételt, hogy a vendég sajnálkozik: az evõeszköz használatával le kellett szoknia arról, hogy mind a tíz ujját megnyalja.